Jó régen nem írtam, pedig megígértem magamnak, hogy legalább a blogírás rendszeres lesz az életemben.
Az elmúlt pár nap elég indokot adott arra, hogy elgondolkozzak azon, mit is hagytam hátra 3 héttel ezelőtt, amikor felkerekedtem, hogy egy új életet kezdjek. Nekem mindig fontos volt, hogy amit csinálok, az maradandó legyen, abból ne csak én, hanem a körülöttem lévők is tanuljanak, hasznosítsanak dolgokat. Ez akkor kapott nagy jelentőséget, amikor vezető lettem. Meg kellett beszélnem magammal, hogy miképpen szeretnék hatni, hogyan szeretnék vezetni és nem irányítani, megmutatni és nem megcsináltatni, együttműködni és nem dirigálni. A vezetői státusztól függetlenül is voltak bennem (és vannak is) ambíciók arra, hogy hassak mások életére és részese legyek annak. Sokáig nehéz volt elfogadnom, hogy azoknak, akiknek a barátságát, vagy ismeretségét kerestem, nem mindig voltak erre nyitottak, de mára túl vagyok ezen. Már nem olyan fontos. Sokkal jobban foglalkoztat, hogy akikről korábban azt hittem, hogy nyitottak felém, azok mikor és milyen okból döntöttek úgy, hogy aztán mégsem.
Hol van / volt az a pont, amikor elsodródtunk egymás mellett? Tényleg ennyire számít ez a pár kilométer? Nem hiszem. Talán az lehet a kulcs, hogy a korábban nyitottságnak vélt közvetlenség, csak álca volt. Hogy minek az álcája, azt még nem tudom, de rajta vagyok az ügyön.
Furi dolog ez a barátságosdi :) Én sokáig a fél életemet (szó szerint) odaadtam volna azoknak az embereknek, akik a megismerkedésünk pillanatában szimpik voltak. De most komolyan. Bárki, akiről azt gondoltam, hogy elsőre egy hullámhosszon vagyunk, és odajön hozzám, hogy kölcsön kellene, egy hely ahol alhat, egy munka...stb, már ugrottam is. Mondjuk a szervezőképességemmel sosem volt gond, de pénzzel fáztam már rá rendesen, talán még a fél vesémet is odaadtam volna, de szerencsére erre nem volt igény, most meg már óvatosabb vagyok. Azt hiszem kialakult a baráti köröm, remélem, hogy ez így is marad, és inkább csatlakoznak emberek, mint kikerülnek a körből.
Volt egy ismerősöm pár éve, akinek évek óta volt egy nagyon jó barátja, de az a nagyon-nagyon komoly barátság volt az Övéké, legalább is az ismim így hitte, majd jött a pofán verés. Kiderült, hogy a jóban-rosszban örökké kapcsolat csak addig volt kerek, amíg Ő kötötte a kompromisszumokat, amik akkor nem is tűntek annak, de utólag végiggondolva..., inkább ne is menjünk bele. A lényeg, hogy végül egy olyan bagatell dolog lett a nagy barátság vége, hogy ki kinek fizetett ki egy pizzát fél évvel korábban és aki fizetett, nem kapta meg az árát. Hát barátom, ez a kapcsolat pont annyit is ért. Első kézből tudom, hogy még azóta is álmatlan éjszakák gyötrik Őt, mert azon gondolkodik, vajon hol rontotta el. Hát most komolyan, noormális az ilyen? Beletette szívét lelkét a kapcsolatba, megrágták, kiköpték és még Ő érzi magát rossznak.
Hogyan is kanyarodtam ide? Jah igen, a hagyaték, amit a másik emberben magadból hagysz. Talán akkor ér valamit egy kapcsolat -és itt most nem az érdek kapcsolatokról beszélek, mert attól felfordul a gyomrom-, hanem az igazi valós kapcsolatokról. Valahogyan úgy tudom elképzelni, mint egy nagy kirakóst. Amikor megismersz és megkedvelsz valakit, adsz a kirakósodból egy darabot és Ő is ad egyet az Övéből. Lehet, hogy rögtön nem illik bele a tiédbe, de addig forgatod, amíg megtalálod a megfelelő irányt és a helyét. Minél több cserélődő elem van a puzzle-ben, annál színesebb, vagy káoszosabb, de mint tudjuk, a zsenik átlátnak a káoszon. :-) Namármost, én elég sok darabot adtam embereknek, akiknek már nem illek bele a képbe, pedig mennyire jó is lenne. Ők egyszerűen kivették az én kirakós darabkámat a maguk puzzle-jéből és jól kidobták, pedig azt gondoltam, hogy az én hagyatékom Nekik nagyon fontos. Hát mégsem, így most is tanultam valamit. :(
Mindettől függetlenül úgy gondolom, hogy ezentúl is arra fogok törekedni, hogy a legjobbat adjam magamból. Lehet, hogy a fél vesémet már nem fogom, de a kirakósaimat még osztogathatom :)
Legyen szép az estétek!