A mai nap a felismerés napja. Túl vagyok az első sasás edzésen. Maradjunk annyiban, hogy -más szót nem találtam, ami leírhatná, és a trágár kifejezésért előre is elnézést kérek- kellően odabaszott.

Arra eddig sem gondoltam, hogy én leszek Miss Fitness 2013, de azért azt lázálmaimban elképzeltem, hogy ha valaki megpróbál, ne adja Isten kirabolni, akkor azt jól helyreteszem, vagy legalább is én jövök ki jobban a történetből. Háááát, nem. A teleszart búvárruha effektus nálam egy az egyben betalált. A láz mikroszkóppal keresi az izmaimat, hogy fájhasson. Persze, erről senki más nem tehet, csak én, de őszintén bevallom, nem voltam ettől túlzottan boldog. Elképzeltem, ahogy elmegyünk Petivel, meg Levivel és végignyomom az egy órát, mert mi is lehetne nehéz abban, hogy egy gumikötélre állsz, fogod a két végét és emelgeted a karodat, vagy abban, hogy felemelt térddel egy helyben futsz. A 2 perces intervallumok számának növekedésével, vagy inkább egy két perces intervallumban található másodpercek számának növekedésével arányosan csökkent a vérnyomásom és az önérzetem is, olyan mértékben, hogy a csökkenés okozta nyomáskülönbség vákuumot generált, és fél órán keresztül a fülemen vettem a levegőt, vagy inkább sehogy. Konkrétan térdeltem a fa alatt és előreborulva, majdhogynem vinnyogva könyörögtem a megváltásért. Feltételezhetően nem Mekka irányába fordulva, mert a megváltás nem jött, orral gépelek, mert a kezeim használhatatlanok.

A helyzet az, hogy kidőltem, nem kicsit, nagyon. Az utolsó 3 kört már nem tudtam végigcsinálni. Nevezhetném feladásnak is, de ott, akkor azt éreztem, hogy még egy mozdulat és kidobom a taccsott, vagy elájulok. Borzasztó érzés feladni valamit, főleg úgy, hogy a nyomorodnak mások is tanúi. 

2 dolog lehet az eredménye ennek a mai napnak:

1; a büdös életbe többet nem megyek még csak edzés közelébe sem, nem is gondolok rá,

2; kegyetlen gyorsan összekapom magamat, és fél év múlva nekem is lesz egy "előtte-utána" állapot, ahol az utána lesz a kellemesebb látvány.

Még alszom rá egyet...:)