Kilépés a komfortzónából

Azt mondta a Húgom, hogy el vagyok nagyon maradva és valóban. Neki általában igaza van. Olyan, mint én, ha mégse lenne igaza, akkor is az van.
Elkezdtem dolgozni, illetve már melózom másfél hónapja, de érdemi tevékenységet csak egy hónapja végzek. Adott egy könyvelőiroda, akik valamilyen Isteni sugallat folytán azt gondolták, hogy rám van szükségük. Lehet, szólnom kellett volna, hogy gimi 3-ban buktam matekból. Értem, hogy az csak koordinátageometria volt, de pont ennyire állnak hozzám közel a számok. :)
Igazából jött ez a lehetőség és belekapaszkodtam, mert hát miért ne. Ebben is kipróbálom magam, úgy sem volt még ilyen. Mondjuk az már most tisztán látszik, hogy nem innen fogok nyugdíjba menni. Kitanulom, amit lehet és 5 év múlva lesz valami középvezető pozícióm egy belvárosi iroda felső emeletén, saját szobával.
A próbanapom annyira jól sikerült, hogy lett belőle egy próbahét és a próbahétből 3 hónapos próbaidő. A próbahét végén megkérdezték, hogy lenne-e kedvem tanulni. Mondtam, hogy persze, hogy lenne. Mondták, hogy nagyon örülnek neki, ők fizetik. Hát akkor meg pláne! Így esett meg, hogy betettek egy Level 3-as csoportba, minden előképzettség nélkül, olyan angol nyelvtudással, ahol hálóval kell összefogni az a 200 szót, amit ismerek ezen a nyelven, és ebben a 200-ban minden szó kétszer szerepel, egyszer kis-, egyszer pedig nagybetűvel. :D
Mondjuk úgy, hogy az első iskolai napomon halálra voltam rémülve, olyannyira, hogy beírtam a google translate-be, hogy ezt hogyan mondják angolul, arra az esetre, ha valaki arra vetemedne, hogy kérdezzen tőlem valamit. Szerencsére látták rajtam, hogy be vagyok tojva, vagy lehet, azt hitték, hogy jobb, ha nem kezdenek velem, mert elment az eszem. :)
Igazából nem vagyok hozzászokva ahhoz, hogy ne legyen meg a kellő önbizalmam a dolgok elintézéséhez, de annak ellenére, hogy már több, mint 1 éve idehozott angolföldre a jósorsom, még nem érzek kellő magabiztosságot, hogy a beszédemben előforduló szavak mennyiségének bővülésével el is kezdjem használni a megszerzett tudást.
Szóval adott az a szitu, hogy a jól bevált 2-3 mondatot ismételgetem, ha kérdezni, vagy mondani szeretnék valamit. Mint a töri érettségin. Az első világháborút húztam, és mivel nem azzal töltöttem a gimi 4 évét, hogy tanuljak, csak az érettségi előtti 4 napban (naponként 1 év), ezért a részletek kimaradtak. A "Segíts magadon, Isten is megsegít" gondolatot bőven felhasználva, abból építkeztem, amit józan paraszti ésszel ki tudtam logikázni, vagy le tudtam olvasni a töriatlaszból. Így az alábbi bővített mondat szerepelt a tételkidolgozásra kapott lepecsételt A4-es papír közepén:
"A központi hatalmak azért veszítettek, mert az antant hatalmak miatt nem jutottak utánpótláshoz."
Szegény Domnanovich tanár úr próbált volna még valamilyen információt kicsikarni belőlem, hogy legalább alapja legyen a kegyelemkettesnek, de azon kívül, hogy ezt az egy mondatot 5 percen keresztül minden, a magyar nyelv bőséges lehetőségeinek kihasználásával átfogalmazva elmondtam, semmi egyéb dolgot nem tudtunk meg aznap az első világháborúról, csak azt, hogy a központiaknak nem volt se kaja-, se ember-, se fegyverutánpótlásuk, ezért vesztettek. A magyartudásom azonban annyira "lenyűgözte" őt, hogy bekanyarintott egy hármast, amiért azóta is nagyon hálás vagyok, és ezt ez úton is szívből köszönöm, meg a mosolyt is, amit a 3-as mellé kaptam. <3
Visszatérve a múltból, a napjaim jelenleg úgy néznek ki, mintha mindennap töri érettségin lennék.

A szorongás ugyan nem az én világom, de ad gondolkodásra való okot ez az időszak, és ha másra nem, önismeretre tökéletes.
Minden "nehézség" ellenére, most megvan az egyensúly és ez -ahogy egy kedves barátnőm ma megjegyezte- látszik is rajtam, de ennél fontosabb, hogy én is elhiszem.
Mindenkit szeretnék most megölelni, hogy átadjak egy kicsit a harmóniából, hiszen "...A tiéd csak az marad, amit másoknak adsz...".
Szeretlek benneteket!

Hetek óta gondolkodom rajta, hogy ezt a napot azért meg kéne említeni a blogban, ami ugyan foghíjas, főleg, ami az elmúlt hónapokat illeti. Ez a blog azért hűen tükrözi a kitartásomat a dolgokhoz. (:

Kereken egy éve, hogy felültem arra a gépre a fiammal, és magam mögött hagytam egy olyan világot, amit hosszú évek kemény munkájával építettem és formáztam olyanná, amiben szerettem élni. Sokan megkérdezték ebben az egy évben, hogy miért is hoztam meg ezt a döntést. Baromi egyszerű oka van. Ha van valakid, akiért a legnagyobb hegyeket is morzsánként hordanád arrébb, akkor az, hogy felszámolsz egy életet, oly kevésnek tűnik.
Nem tudnám azt állítani, hogy mindenért megérte, de azért az, hogy övé az utolsó arc, amit látok, mielőtt elalszom és övé az első, mikor felkelek, sok mindnenért kárpótol.
Az elmúlt év döbbentett rá arra, hogy igaz az a feltevés, miszerint ha van valamid, mondjuk egy kiegyensúlyozott, boldog élet, akkor azt egy idő után természetesnek veszed, pedig minden pillanatban emlékezni kéne, hogy az nemcsak úgy "jár", hanem rendületlen kitartással, szorgalommal teheted magadévá és sosem szabad elfelejteni, hogy nap mint nap ki kell érdemelned. Hát én elfelejtettem ezt. Hónapokig ültem a semmi közepén és vártam a csodát, hogy az majd jön, hiszen azt nekem JÁR! Persze nem jött semmi, csak sodort az ár és közben arra gondoltam, másoknak milyen könnyű, hogy már túl vannak a küzdelmes szakaszon. Lusta voltam újra kezdeni. Olyan ez, mint amikor állsz a piros lámpánál és a tömeg már 3x kicserélődött melletted, de te még mindig arra a bizonyos zöldre vársz, ami csak nem akar jönni.
Nos, ennek az egy évnek jó néhány hónapja így haladt el mellettem, minden nélkül.
Tanultam-e valamit? Azt hiszem igen, önértékelést, nem is keveset. Megtanultam, hogy egy pillanatra sem szabad megállni, mert mindig van valaki, aki még mozgásban, küzdésben van és úgy elviszi a lehetőséget előled, hogy csak pisloghatsz, mint hal a szatyorban. Nem azért, mert Ő nem áll meg soha (bár biztosan vannak ilyenek), hanem azért mert nem egyszerre indulunk a rajtvonaltól és a cél sem egyforma sosem.
Megtanultam, hogy az, aki ma visszanéz a tükörből nem az, akinek 1 éve gondoltam. Teljesen más lettem, de mégis ugyanolyan. A legnagyobb változás, hogy könnyebben mondok nemet. Már nem életcélom megváltani a világot, vagy megmutatni, hogy ezt, vagy azt jobban tudom másoknál. Nem kutatok állandóan a neten, vagy bárhol máshol, hogy megoldást találjak valaki más problémájára, mert az nem az én dolgom.
Bár tudtam, hogy lesznek olyan ismerősök / barátok, akik "lemorzsólódnak", és bár van, amelyik az én döntésem volt, nem mindnek örülök, függetlenül attól, hogy jöttek új ismerettségek. Van ezek közül, amire nagyon fogok vigyázni, de olyan is akad, amelyik tart, ameddig tart.
Megtapasztaltam, hogy a magyarok itt kint tényleg szemetek egymással, bár lehet, hogy ez nem nép-, inkább emberspecifikus, de sokkal rosszabb, ha saját nemzet gyerekétől tapasztalok negatív bármit. Volt ilyen is, nem is egy, de csak egy volt, ami igazán rosszul esett.
Most úgy érzem, visszakerültem a startvonalra és a következő dobás az enyém. Az, hogy hatosokkal fogok-e végignyargalni a táblán, azt hiszem nem csupán a szerencse kérdése.
Felszállnék-e újra arra a gépre? Ez nem is kérdés...
Az elmúlt év volt az én El Caminom, az élet pedig most kezdődik.

Soha nem volt sok barátom, de azt a keveset, akik most vannak, imádásig szeretem. Nemcsak azért, mert a barátok általában szeretik egymást, hanem azért, mert hosszú évek küzdelmes munkájával hittem el, hogy a családtagjaimon kívül más is szerethet és szeret is. Lehet, hogy már említettem, de súlyos önértékelési problémákkal küzdök és mint ilyennek, nehezemre esik elhinni, hogy hasznos tagja lehetek bármilyen közösségnek, azt pedig még nehezebb elképzelnem, hogy tényleg vannak emberek, akiknek eszébe jutok, meg felhívnak, meg szeretnek, meg különben is. Persze senki ne essen 2shake-be, mert a shake nem egészséges, főleg, ha cukor van benne, mert fejlődök. Így történhetett az, hogy egy felejthetetlen hosszú hétvégét sikerült eltöltenem egy számomra már korábban is kedves emberrel, nevezhetem barátnőnek is, illetve az ő barátnőjével, aki szintén bekerült a bizalom körébe. Egyszerűen már az is hihetetlen volt, hogy repülőre ültek és eljöttek meglátogatni. Nem kellett feszengenem, hogy nem volt patika rend a lakásban, vagy hogy nem sikerült összeegyeztetni az 5 órai teát Őfelségével :) Csak minden ment a rendes kerékvágásba és úgy érzem, hogy Ők is jól érezték magukat.

Ellátogattunk Londonban egy csomó helyre, még némi alkohol és cserkészés is belefért. Jaj, azok az olasz pasik!!! Mamma mia!!! Na mindegy, ne kalandozzunk el! :)

Szombaton elmentünk egy buszos kirándulásra. Útba ejtettünk Windsort, ami meseszép volt még a borsos belépő ellenére is. Ültem a székben, amiben Erzsi néni szokott ülni, szóval azt a nadrágot, amiben akkor voltam, nem mossuk többet. Aztán meglátogattunk a Stonehenge-t, ami akkora csalódás volt, hogy kénytelenek voltunk valamit tenni annak érdekében, hogy érdekessé varázsoljuk a helyet. Megyünk a kőkupac felé és látjuk, hogy több Japánnak látszó turista fotóztatja magát ugrás közben. Még össze is röhögtünk, hogy mennyi idióta van, majd elkapott minket is a gépszíj és próbáltunk fotókat készíteni ugrás közben. Az eredmények megtekinthetőek a FB-on :) Őszintén szólva a hely nem egy nagy "Was ist das". Horror pénzt elkérnek, hogy egy elektromos autóval elvigyenek a parkolóból a kövekhez, ami se nem szép, se nem misztikus. Bár én azt vártam, hogy kinő egy hatodik ujjam valamelyik kezemen, vagy lábamon és sámán leszek, vagy megfejtem az Univerzum titkát, de ez nem történt meg, viszont rengeteget röhögtünk az ugra-bugrán. :)

Végül aztán eljutottunk Bath-ba, ami egyszerűen csodás. Jó kevés időnk volt körbenézni, de ettől függetlenül annyira meg tudott minket győzni a hely, hogy még visszamegyünk a kiccsaláddal. Jane Austen itt élt 5 évet és 2 regényt is írt itt. Ennek csak a városnézés után olvastam utána, amit igen röstellek, de ha másra nem, hát arra jó volt, hogy rájöjjek, hatalmas lemaradásom van angol történelemből, viszont minden eszköz adott ahhoz, hogy ne csak tankönyvekből, hanem a helyszíneken tanuljak, mert ennek az országnak hihetetlen gazdag történelme van több annál, mint hosszú évszázadokon keresztül mindig a rossz oldalra állni. Mielőtt bárki ráncolná a homlokát, nem, nem felejtettem el, hogy honnan jöttem, csak ez jobban érdekel :)

A visszabuszozás felért egy középkori kínvallatással, mert egy kedves anyuka úgy gondolta, hogy az ő pár hónapos poronttya majd brutálisan fogja élvezni az egész napos jövés- menést. Persze anyukának nem lett igaza, így az ő szemefénye majdnem végig ordította a haza utat, emellé még vetítettek valami őskori kalandfilmet, amiben Val Kilmer még pelyhes állú volt, és a gyerekkel együtt ordító film megkoronázta a hazautat. Persze ez semmit nem von le a kirándulás szépségéből, de jobban örültem volna, ha ez a rész kimarad. :)

Vasárnap meglátogattuk Greenwichet, ami a kedvenc helyem itt. Beettünk a pitésnél, leheveredtünk a fűbe és jól nem csináltunk semmit. :) Fantasztikus volt. Hétfőn a lányok már mentek haza és minden visszaállt szürkébe, ami talán egy árnyalatnyival most világosabb.

Pénteken a Kiccsaláddal elmentünk egy közösségi buliba, Quiz Night-on voltunk, ami errefelé igen divatos. Hát meg kell mondjam, nagyon jó volt. Még én is tudtam egy-két dologra válaszolni, ami nagy szó, mert minél hosszabb ideje vagyok itt, annál kevésbé érzem, hogy tudnék angolul, de már csak 10-15 év és ezen is túl leszek :)

Még tart a mámor, 2 hét múlva megyünk haza és belesűrítek mindenkit abba az egy hétbe. Addig is egyfolytában mosolygok, mert arra gondolok, hogy milyen jó volt a csajokkal és arra, hogy mennyi minden fog történni otthon, ami majd megmelengeti a kicsi szívemet. 

Hiányoztok! <3

Össze- vissza szégyellem magam, amiért így elmaradtam, de a múlt hét előtti hét nem volt annyira fergeteges, hogy megérte volna a beszámolót.

Hétvégén ellátogattunk Sussex megyébe, Anglia délkeleti csücskébe. Hát gyerekek, az maga a paradicsom :) Szép körút volt. Először is béreltünk egy autót, ami leginkább egy jachtra hasonlított, akkora, arról nem is beszélve, hogy annyira új volt, hogy a papír még rajta volt a szőnyegen, meg a pedálok alatt. Mondjuk nekem eszembe sem volt vezetni, de így is kellően paráztam. Természetesen az én életem szerelme ezt is tökéletesen megoldotta, mint minden mást az életben :) Nem hiába, tőlem tanulta, na nem a vezetést, hanem a "megoldani mindent ügyesen" elvet. Ettől függetlenül paráztam rendesen, mégis csak a rossz oldal, főleg akkor, amikor keresvén a váltót, P az ajtót kívánta kinyitni. :) Kezdtünk Rye-ben. Ez még nem a tengerpart, de ha ott ért volna a végzet, mosolyogva mentem volna az örökkévalóságba. Az a hely egyszerűen gyönyörű. Szűk utcák, gyönyörű kertek, gondozott parkok. Minden bizonnyal dobott a dolgon, hogy verőfényes napsütés volt, de ez nem is lehetett másképpen, mert előtte ledumáltam az égiekkel. Képzeljétek el, hogy jóformán minden házikónak volt neve. Ez olyan kedves dolog. 

A második megállónk Battle volt. Hasonlóan csak szuperlativuszokban tudok beszélni róla. Az apátság lélegzetelállítóan szép. A település tipikus angol kisvárosi hangulatú. Pici, favázas házak, apró ajtók, de tényleg, akkorák az ajtók, hogy egy 170 cm-nél magasabb valaki csak görnyedve tudna belépni rajta, meg persze kilépni is. 

A harmadik állomás Hastings volt, ami számomra felejthető. Koszos, büdös, szemetes. Tipikus nagyváros. Egyáltalán nem nyerte el a tetszésemet, még úgy sem, hogy tengerparti város és a tenger mégiscsak tenger. 

A végállomás pedig nem más volt, mint Eastbourne. Na ebbe a helybe szerelmes lettem. Egy parton álló vendégházban vettünk ki szobát. A párnácskámról pont a Pier látszott. Végre láttam a csillagokat, amire Londonban csak akkor van lehetőség, ha valaki pofánver és elönt a fájdalom. Na jó, talán nem mindenhol, de a fényszennyezés miatt kevés helyen láthatóak a csillagok. Nem úgy Eastbourne-ban. Az egész napos sétálástól és nézelődéstől hullák voltunk, tehát esti mese nem kellett. A vendéglátónk hihetetlen kedves volt, de komolyan. Lehet, hogy a szoba nem volt patika tiszta, de annyira cuki volt a bácsi, aki fogadott minket, hogy az sem érdekelt volna, ha nincsen megpucolva az ablak. Vasárnap csodaszép napsütésre ébredtünk, olyan kilátás volt a szobából, hogy a szavam is elállt, ami, mint tudjuk, ritkán fordul elő. :) Most ettem először tradicionális angol reggelit. Hát az egy nagyon jó találmány, de attól félek, hogy nem tartozik sem az egészséges, sem az alakot pozitív irányba formáló étkek közé, így maradunk az alkalmi élvezetnél. :)

Reggeli után elsétáltunk a mólóhoz, kicsit körbenéztünk. Elterveztük, hogy egyszer majd ilyen helyen élünk. Levinek jóformán csak a feneke látszott, mert folyamatosan kagylókat gyűjtött a köves parton. Ennek köszönhetően annyi kagylónk van, hogy a fél Balatont fel tudjuk tölteni. 

Eastbourne után jött az életem eddigi egyik legszebb helye. Ez volt Beachy Head. Ezt nem tudom szavakkal leírni, keressetek rá a neten, bár a képek sem adják vissza, hogy ez a hely milyen csodálatos. Annyi zöld van, amennyinek már-már bűn egy helyen lennie és a végeláthatatlan vízről ne is beszéljünk. Olyan sziklafal van, amilyet csak a természet rajzolhat. Az egész olyan volt, mint egy képeslap. Van a sziklák alatt a parton egy világítótorony. Most már elhagyatott, de Peti mesélte, hogy régebben laktak benne. Komolyan elképzeltem, hogy milyen lehet ott élni. Hallgatni a hullámokat egész nap, járni a természetet, olvasni, zenét hallgatni. Valószínűleg rövid távon bediliznék, de olyan idillinek tűnik most az az élet. :) Végigvigyorogtam a vasárnapot és nemcsak azért, mert a szél ráfagyasztotta a mosolyt az arcomra, hanem mert hónapok óta voltam felhőtlenül boldog. Álltam a szikla szélén, alattam nem is tudom hány méter mélyen volt a vízpart és csak úgy voltam. A gondolatok kiszöktek a fejemből és csak egy része voltam a világnak, a nagy egésznek. Az biztos, hogy oda még visszamegyünk, mert azt látnom kell újra és újra. Olyan ez, mint Kőszeg volt egykor. Valami megmagyarázhatatlan erő vonz oda. :)

Mielőtt elindultunk haza még megálltunk Brightonban, ami szintén csalódás volt, annak ellenére, hogy nem olyan katasztrófa, mint Hastings, de ez a hely sem lesz a kedvencem. Mondjuk a Pavilonok miatt még vissza fogunk menni, mert azok érdekelnek engem és most nem jutott rá idő, Levi ugyanis eljátszotta Tiger Woods-ot és a minigolf pályán tönkrevert mindenkit, amivel elment az idő :) 

Mielőtt hazaértük, megtapasztaltuk a londoni dugót este hétkor, ami egy újabb jele annak, hogy itt is csak emberek élnek és nincsen kolbiból a kerítés. :)

Summa summarum, végül is a múlt hétvége volt az első kimozdulásunk, mióta itt élünk, és bár nekem egyre nehezebb az ittlét, ezek a helyek adtak egy kis erőt, főleg Rye, Buttle és Beachy Head. Aki erre jár, annak javaslom mindenképpen meglátogatni ezeket a helyeket és lehetőleg aki erre jár, engem se hagyjon ki. :)

Puszmák!

Találkoztunk pénteken egy magyar párral a buszon. A pasi elmesélte, hogy 3 éve vannak kint a feleségével, de ő bevallja az igazat, nem tanult meg angolul. Hát hogy a büdös francban lehet az, hogy valaki 3 évig él egy más nyelvű országban és nem beszéli a nyelvet? Ezt követően azt is megosztotta velem, hogy a feleségének gerinc sérve van, mert 6 hónapot dolgozott egy szállodában, most a műtétre várnak, hogy utána, itt kint leszázalékolhassák az asszonyt, mert Anglia ugyan sokban el van maradva Mo-tól, de a szociális rendszerük kiváló. Azt hittem elsüllyedek szégyenemben. Azt eddig is tudtam, hogy máshogyan vagyok kódolva, mint mások -ez családi vonás-, de a pasi kijelentésén még így is a kelleténél jobban ledöbbentem. Eszembe sem jutna arra hajazni, hogy majd engem eltart egy idegen nép, akik a fizetett adójukból fizetik nekem a járulékokat úgy, hogy én ezért a népért egy szalmaszálat nem tettem keresztbe. Konkrétan ki....ta a biztosítékot ez a dolog. Felháborítónak tartom, hogy mennyien vannak itt olyanok, akik ingyen élni jöttek. Hát tényleg ennyire élvezik az emberek azt, hogy másoknak vannak kiszolgáltatva? Nekem már az is lelkiismereti kérdést okoz, hogy Peti keres egyedül, és 4 hónapja nem dolgozom. Konkrétan meg vagyok ettől zizzenve, hát még akkor hogy meg lennék, ha kosárszámra dőlne a zseton az ajtón, miközben fennhangon zengeném, hogy a tetű angolok milyen elmaradottak...bla-bla-bla.

Ennél már csak az csodálatosabb, hogy mennyien vannak, akik beírnak Fb. csoportokban, hogy márpedig nekik munka kell "Figyuzzá! kéne valami meló, de SOS. de angolul egy kukkot nem beszélek" kb. ebben a stílusban. Majd amikor 2 percen belül nem kapja meg a Hotel Astoria ügyvezetői pozícióját hordja le úgy a kedves honfitársakat a sárga földig, hogy még én is belepirulok. Soha nem tudnék ilyen kiszolgáltatottan élni. 

Az én életem az enyém, az hogy miképpen alakul, az csak rajtam múlik. 

Ma nem vagyok bőbeszédű, de nem maradhattok bejegyzés nélkül. :)

A múlt heti 3 megbeszélés rendesen betette a kaput, mert nem vagyok biztos benne, hogy amiről azt gondolom, hogy beszélnek, valóban arról beszélnek, és akkor nagyon májer vagyok, vagy csak azt gondolom, hogy tudom miről beszélnek, de teljesen másról beszélnek, na ebben az esetben nem vagyok májer. Ez egy "zöld" alapítvány, újrahasznosítás, inkább gyalog, mint autóval utazás, szelektív hulladékgyűjtés...stb. Szóval jó közel áll hozzám a dolog. Lesz májusban egy családi nap és ezzel kapcsolatban kaptam is feladatokat. Az egyik, hogy a 2 évvel ezelőtti szórólapot át kell alakítani úgy, hogy jó legyen ideinek. Egy pdf esetében nem megoldhatatlan, de időigényes, így kénytelen voltam képformátumban elkérni, ami legalább annyira időigényes volt, mint a pdf-ről leszedni a régi szöveget és rátenni az újat, de Melcsike hero, így megoldotta. Tanultam 2-3 éve gimp-et, de ki emlékszik már arra, hogy mit kell csinálni, így újratanultam :) A szöveg megszerkesztésével még vannak problémáim, de majdcsak összejön az is. Emellett bevállaltam, hogy a FB oldalt kicsit megpátyolgatom, mert hála Klaunak, van ebben valamennyi tapasztalatom. Ehhez még nem kaptam hozzáférést, úgyhogy várat magára az első, éles, angol nyelvű bevetés, de mindennek eljön az ideje. Ros amúgy, aki az alapítvány feje egy másik csapatban is önkéntes, Ők a keddiek azt hiszem. Ott is sikerült beszereznem egy FB-os melót, persze ez mind-mind önkéntes alapon van, de ha jól csinálom, márpedig de, akkor lehet, hogy lesz ebből pénzes meló is. 

Az van, hogy önkéntes lettem. Ma reggel volt Levi sulijában egy kávézós összeröffenés, és ahol a kávé, ott van Melcsike is. :) Az összejövetel lényege az volt, hogy a szülők egy kicsit jobban megismerjék egymást és a tanárokat, illetve az iskolában dolgozó segítőket. Ott volt az igazgatónő (akit Levi amúgy feleségül szeretne venni), egy pár tanár, illetve néhány szülő. Nem voltunk sokan, mondjuk nem is volt nagy hírverés. Ez egy új iskola, eddig 3 évfolyam van és folyamatosan bővítik majd, ahogyan nőnek a gyerekek. A küldetésük teljesen egyezik a mi, iskoláról alkotott elképzeléseinkkel, ezért is volt fontos, hogy Levi bekerüljön ide. Ha itt tervezzük a jövőnket, márpedig igen, akkor jó lenne aktív tagnak lenni, vagyis alap tagnak. Ez most kezd beindulni, egyszerűbb részt vennem benne, mint csatlakozni valahová, ahol akaratlanul is megvan a kemény mag, és minden később csatlakozó egy kicsit kívülálló, arról nem is beszélve, hogy Ők tényleg angol angolok, nemcsak indiai, meg bangladesi, meg pakisztáni emberek, mert abból, főleg a mi utcánkban jó sok van, pontosabban rajtunk kívül mindenki. Semmi bajom velük, de azért na...

Szóval az úgy történt, hogy ezen az összejövetelen ott volt egy hölgy, aki szeretné egy kicsit összekovácsolni a redbridge-i közösséget. Tenné ezt úgy, hogy összegyűjti a szülőket, akik jó esetben értenek valamihez, majd a maguk szakértelmét felajánlják másoknak, akik nem pénzzel, hanem a maguk szakértelmével fizetnek. Tehát megszereled a zárat, cserébe kapsz egy ingyen hajvágást, vagy valami hasonló. A lényeg, hogy az ötlet nagyon tetszik. Utópisztikus világomban úgy is szerepel ez a "Stepfordi feleségek" féle közösség, persze nem a robotizmus, hanem inkább a összekovácsolódás és annak az ereje, mert igen is számít, hogy tartozol-e valahová. Nos, ez a hölgy körbekérdezte a jelenlévőket, hogy ki mihez ért, ki miben nagyon szuper és Melcsike meg mondta, hogy a szervezésben "has a lot of experience". Erre lecsapott a hölgy, mint vándorsólyom a cickányra és Peti meg helyeselt Neki, szóval Ros rögtön be is mutatott 2 embernek, ebből az egyik a főnök, holnap már csapatmegbeszélés lesz, szerdán meg ismét egy meeting, tehát nyakig vagyok a szószban, és most először nem vagyok annyira betojva, de persze izgatott vagyok. Hiszen mi ez, ha nem a legjobb dolog, ami történhetett? Van időm arra, hogy ezzel foglalkozzak? Igen! Jó vagyok a szervezésben? Igen! Szeretem összehozni az embereket? Igen! Mivel a válaszok többsége igen, az jutott eszembe, hogy ugyan mire várnék még. Most van itt a lehetőség, most van időm, most van energiám, arról nem is beszélve, hogy nyelvtanulás szempontjából a legjobb fordulat, kapcsolatépítéshez hatalmas lehetőség. Egyszerűen odateszem magam, ahogyan mindig és még csak nem is fogok belefáradni, mert amit igazán szeretek csinálni, abba nem fáradok el. Igen, izgatott vagyok, mert tele vagyok ötletekkel és tervekkel. Egyszer, majd pár év múlva, meg fogják tanulni kimondani azt, hogy Melcsi (most még beletörik a nyelvük), mert valaki leszek itt. Azt akarom (nem szeretném, akarom), hogy ismerjenek és tudják, hogy bár nem vagyok ennek az országnak a szülötte, teljes értékű tagja vagyok és többet teszek ezekért az emberekért, mint sokan, akik ide születtek. Biztosan lesznek bökkenők és huppanók, de akkor is megcsinálom, mert MEG AKAROM CSINÁLNI!!! Még az is lehet, hogy a Királynővel is találkozom, Neki megengedem, hogy Melindának szólítson :)

Zsigerből jön az érzés, hogy ez jó lesz, jobb, mint eddig bármi az életemben, mert hallom a kopogtatást az ajtón és ez nem más, mint a Nagy lehetőség, én pedig úgy döntöttem, hogy ajtót nyitok. 

Majdnem bejegyzés nélkül maradtatok, de inkább visszakapcsoltam a gépet. Csak úgy rohannak a napok. 

Láttátok a Nő kétszer című filmet? Azok kedvéért, akik nem, azoknak pár szóban: A film arról szól, hogy egy nőt kirúgnak a munkahelyéről, ezért hamarabb ér haza, ahol a pasija hetyeg egy másik csajjal, lebuknak és a Nő szakít a pasival. Csakhogy a film 2 szálon fut, bemutatja azt is, hogy hogyan alakulna a Nő élete, ha nem éri el azt a bizonyos metrót, amivel hamarabb ér haza, nem bukik le a pasi és egy darabig minden megy a "rendes" kerékvágásban. Persze Hollywood ezt is megoldja, de a lényeg a "Mi lenne ha..." történése. A napokban ezen gondolkodom, "Mi lett volna ha...". Sokszor jut eszembe (fejembe, ahogyan Zsuzsó barátnőm mondná (:), hogy mennyivel lenne másabb az életem, ha Petit nem ismerem meg, vagy Levi nem születik meg. Abban biztos vagyok, hogy Peti valahogy, valamilyen módon a közelembe került volna, mert bárki bármit mond (nem hiszem, hogy mondaná), Ő az én másik felem, de Levi vajon, ha még egyszer választhatna (mert mindig a gyerek választ), minket választana-e? Most, hogy egyre nagyobb, egyre önállóbb, sokkal többet foglalkozom ezzel a kérdéssel, mint régen. A gyereknevelés nem olyan, mint bármi más, ez egy teljesen független dolog mindentől. Itt nem befolyásolhat a fáradtság, a betegség, vagy a lustaság, ezt csinálni kell és kész. Amin javítani, vagy rontani lehet, az a minőség. Hányszor, de hányszor fordul elő, hogy kimondok valamit és egy perccel később arra gondolok, bár ne tettem volna, vagy ha mégis ezt kellett mondanom, nem is így kellett volna. Bennem alapvetően is megvan a hajlam arra, hogy túlspirázzak dolgokat, de ezt aztán magas fokon művelem Levinél. Borzasztóan magasak az elvárásaim vele szemben, mert azt hiszem, hogy az, ahogyan Ő viselkedik, csak engem minősít, pedig dehogy. Egy gyerek önálló egyéniség, szuverén gondolatokkal és döntésekkel. Persze az, hogy ezeknek mi adja meg az alapot, nagyban befolyásolja a szülő, a család, vagy az a környezet, ahol a gyermek sok időt eltölt, de az, ami "Ő", az ezek keveréke. Őt arra kell megtanítani, hogy a sok infóból ki tudja válogatni azokat, amik jók,hasznosak számára és azokat a megfelelő helyen tudja kezelni. Piszok nehéz ezt megtanítani egy csemetének. Én nem is tudom, hogy mások ezt hogyan csinálják. Vegyük pl. a technikai eszközök (PC, telefon, MP3...) használatát. Mit mondasz? Napi 30 perc és kész? Vagy az kevés, esetleg sok? Hátrányára, vagy előnyére válik? Vagy a házimunkába való besegítés: Engeded-e a gyereket a tűzhely közelébe, segíthet-e a főzésben? 

A 7végén barkácsoltunk, mert vettünk pár bútort és össze kellett szerelni őket. Engedtük Levit kalapálni, mert az olyan baró dolog. 2 perccel később halk kalapálás hang. Ha nem vagyunk elég gyorsak, a gyerekszoba fala olyan lenne, mint egy ementáli sajt. :) Vagy a másik, a villanyszerelés. Peti megszerelt pár lámpát, mert az albiban elég trágya munkát végeztek és Ő ehhez is ért. Csütörtökön délután uzsit készítettem Levinek. Végtelenül nagy csend, ami nem jelent jót (akinek gyereke van azért, aki pedig volt gyerek, az azért tudja), megyek ki a konyhából, látom, hogy a fém csavarhúzó fejével szedi le a fém villanykapcsoló burkolatát. Azt hittem megüt a guta. Akkorát ordítottam, hogy magam is megijedtem. Konkrétan kihordtam lábon egy szívinfarktust, agyvérzéssel körítve. Cuki volt, mert megpróbálta megmagyarázni, hogy Ő csak játékból csinálta, mert szerelőset játszott, de én csak ordítottam, mert annyira megijedtem, hogy el nem tudom mondani. Soha, de soha nem volt ilyennel problémánk. Már egészen pici kora óta tudja, hogy a vegyszerekhez nem nyúlunk, a vasaló forró és a kés éles. Mégis úgy érzem, hogy most kezdi elhagyni a fejét minden eddig megszerzett tudás, mert hajmeresztő dolgokat csinál és én nem tudom, hogy mikor kell ennek megálljt parancsolni. Nem akarom állandóan korlátozni, mert nem lesz jó vége, de egye(n)lőre még nem vagyok annak a tudásnak a birtokában, hogy mi a jó lépés annak érdekében, hogy majd 20 év múlva ne arra emlékezzen vissza, hogy "anyám világéletében ideggyenge volt, állandóan aggódott valamiért", mert az jó, ha az ember jóban van a gyerekével, főleg azért, mert ahogyan arról már korábban beszámoltam, Ő fogja fizetni a utazásaimat, és jó lenne, ha nem csak oda venné meg a jegyet. 100 szónak is egy a vége, el fogok kezdeni szakirodalmat olvasni, mert abban jó sok hasznos dolog van, vagy nem (:

Addig várom a javaslatokat a "Hogyan neveld a gyerekedet lazán, de következetesen?" témához.

Beköltöztünk az új rezidenciára. Vannak bökkenők és huppanók, de meleg van, fedél van a fejünk felett és végre nincsen minden este édeskés, sült hagymaszag az alattunk lakótól. Kínai fiatalok laknak a földszinten, remélem jól összebarizunk velük. Rengeteget takarítottam az elmúlt 7en mind a régi lakásban, mind az újban. Annyit, hogy csak azért sem leszek szállodai takarítónő. Nemcsak a használt kotonokat nem akarom szedegetni, de baromi fárasztó meló ez. Bizonyára az is benne van a pakliban, hogy az elmúlt időben elhanyagolt mozgás eredményeképpen kevesebbet birok, mert a takarítás, valljuk be, izommunka, emellett az elmét annyira nem veszi igénybe, így elég sokat sikerült gondolkodnom. Most már nem azon, hogy mi történt eddig, hanem azon, hogy mi lesz ezután. Ha lassan is, de kezdem felfogni, hogy amire Magyarországon laza 31 évem volt, azt a tudást, legalább is ami az itteni alapokat jelenti, hónapok alatt kell felpakolnom magamra. Gondolok itt pl, a közlekedésre (ez már megvan), a szokásokra, vagy a gazdasági, illetve jogi haladzsára. Nem akarom megtanulni a brit alkotmányt (egyenlőre), de azon kívül, hogy mindenkinek joga van a szabad véleményalkotáshoz, meg a ne ölj törvényen kívül annyi, de annyi dolog van, amit olyan jó lenne tudni. Mindemellett azonban rájöttem, hogy végtelenül lusta vagyok, illetve még feledékeny is. Ha úgy kívánhatnék, hogy biztosan teljesülne, szeretnék egy titkos ügynökével azonos szinten lévő tudást, beleértve ebbe a megfigyelőképességet is, aztán egy lefogyhatatlan bankkártyát és persze nem maradhat el a világbéke sem :)

Szóval a tudás tényleg hatalom. Mondjuk az elég nagy kicseszés az élettől, hogy amikor gyerek vagy, akkor fog az agyad, szívhatnál magadba minden infót, de pont letojod magasról, amikor meg baromi szükséged lenne mondjuk egy kis lexikális tudásra, adja Isten, egy a tiédtől eltérő nyelv folyékonyan történő beszédére, akkor meg órákat, vagy napokat kell magolni, hogy egy könyvből legalább egy sor megmaradjon. Ezt egy kicsit igazságtalannak érzem, szóval legközelebb, amikor az Istenségekkel tárgyalok, majd jól megbeszélem Velük. 

A másik gondolkodásra okot adó téma, hogy mit is szeretnék a jövőben kezdeni magammal. Jó, persze a végcél a világ nagy egyetemein való előadás, teli előadó termekben, az ügyfélkezelés sajátosságairól, de addig is élni kellene valamiból. A rabszolgamunkából nem kérek, az nem nekem való, de még gondolkodás tárgyát képezi az, hogy mi lesz az átmeneti megoldás. Ha megvan, akkor ki kell tűznöm a célt és el kell érni. Ugye milyen egyszerű?