Olyan furcsa az idő. Néha pillanatnak vélsz egy évet is akár, máskor meg vánszorognak még a másodpercek is. Ennek a kettősségnek a fényében telt az elmúlt egy hónap.
Október 26-án olyan elhatározással hagytam magam mögött az régi otthonomat egy újért, hogy bármi lesz is, helyt állok. Aztán elkezdtek egyhangúvá válni a napok és az elhatározás is kezdett egyre haloványabban pislákolni, valahol a messzi távolban. Elfáradtam a semmittevésben. Majd azt követően, hogy Levi elkezdett suliba járni, vegyesen teltek a napok. Volt olyan, hogy ébredés után egyből azt éreztem, hogy már rohannom is kell Leviért (mondjuk ebben szerepet játszott az is, hogy 11 és 12 között keltem, nemhiába, szeretek aludni (-:) Aztán voltak olyan napok, hogy csak ültem és azon merengtem, hogy mennyire nyomorult is az én életem. Emlékszem, egy korábbi bejegyzésben írtam, hogy a pillanatnyi küzdelem és erőlködés, a visszaemlékezés jótékony homályában már nem is tűnik annyira nehéz időszaknak. Na most jutottam el ebbe a fázisba. Nem, egyátalán nem könnyű, de már nem annyira keserű, mint 2-3 hete. Azt hiszem, az volt a mély pont. Most már elhiszem, hogy senki nem fog keresztre feszíteni azért, mert nem tökéletes angol nyelvtannal kérek egy medium latte-t hazelnuts trutyival, és már nem minden párbeszédemet kezdem úgy, hogy "I don't speak englis, just a bit" hanem azt mondom, hogy "I speak english, a bit" Lehet, hogy nem helyes, de érzem a különbséget a "nem beszélek" és a "beszélek" között. Hiszen így van, megértetem magam pl a kávézóban, ami nagyon fontos, lévén, hogy gyógyíthatatlanul vagyok koffeinfüggő, de ha nem is tudnám megértetni magam, némi activity után beállnék a pult mögé, megcsinálnám a KV-t és fizetnék. Lehet, hogy egy ilyen akció után fel is vennének, holnap kipróbálom :)
Ma el tudtam magyarázni a Debenhams-ben, hogy kék inget keresek Levinek, de a polcon nem találtam, van-e a raktárban. Jah és a legfontosabb :) Voltam NI számot intézni magamnak, hogy mihamarabb találjak valami melót és egyedül mentem. Az Ügyintéző nagyon cuki volt. Egyfolytában vigyorgott és így én is felszabadultabb voltam, szóval kerekedik a dolog.
Igazából ma volt az első nagyobb lélegzetvételű megmérettetés, mert Petivel ebédeltem, aki hozta az echte angol kollégáját. Hát nem kicsit voltam beparázva, több okból kifolyólag. Semmiképpen sem akartam szégyent hozni Petire, azzal, hogy nem beszélek helyesen angolul, magamat sem akartam nagyon ciki helyzetbe hozni, de végül is úgy alakult, hogy értettem is, beszéltem is és nem is voltam ciki. :-) Mondtam is Petinek, hogy "You must to work, because, You have a salary, I have a credit card." Hát ez az élet rendje, nem???
Azt hiszem feltöltődtem. Itt voltak a Tesómék, a szülinapomra jöttek, vagyis 26-án mentek haza, de előtte pénteken már itt voltak. Voltak nehezebb napok, mert Levinek sok volt az input, de végül minden szuper lett. Elmentünk egy csomó helyre. Rengeteget nevettünk. Akik ismernek, tudják, hogy nagyon apró dolgoknak is nagyon tudok örülni. Ha laponként kapnék egy 600 oldalas könyvet, akkor a 345-nél is ugyanolyan boldog lennék, mint az előszónál. Persze ez nem azt jelenti, hogy ne jöhetne mondjuk egy jamaicai vakáció karácsonyra, vagy egy 2000 fontos vásárlási utalvány a Disegual-ba, egyszerűen csak annyi minden van, ami boldoggá tesz.
Múlt héten pl. eljutottam a Westfield-be, Stratfordba. Ez egy kisebb bevásárlóközpont, kb akkor, mint a WECC 3-szor. Végül nem vettem semmit (igen, már van időpontom az orvoshoz és a pszichológusommal is beszélünk róla (-:), csak sétáltam a kirakatok előtt, néztem az embereket és vigyorogtam, mint a tejbetök. Szuper volt. Ma ugyanez volt az Oxford Street-en. Hát az az utca valami csoda. Bolt, bolt hátán. A Debenhams ott, ami a kedvenc üzletem (magamnak még nem vettem semmit benne, de csudajó cuccok vannak), pusztán 5 emelet.
Biztosan befolyásolja a hangulatomat, hogy jövő héten megyek haza és a karácsony is közeledik. Vidám vagyok és boldog, kb annyira, hogy át tudnám ölelni a világot.
Ebből küldök Nektek egy-egy ölelést, osszátok be a következő bejegyzésig.
