Hetek óta gondolkodom rajta, hogy ezt a napot azért meg kéne említeni a blogban, ami ugyan foghíjas, főleg, ami az elmúlt hónapokat illeti. Ez a blog azért hűen tükrözi a kitartásomat a dolgokhoz. (:
Kereken egy éve, hogy felültem arra a gépre a fiammal, és magam mögött hagytam egy olyan világot, amit hosszú évek kemény munkájával építettem és formáztam olyanná, amiben szerettem élni. Sokan megkérdezték ebben az egy évben, hogy miért is hoztam meg ezt a döntést. Baromi egyszerű oka van. Ha van valakid, akiért a legnagyobb hegyeket is morzsánként hordanád arrébb, akkor az, hogy felszámolsz egy életet, oly kevésnek tűnik.
Nem tudnám azt állítani, hogy mindenért megérte, de azért az, hogy övé az utolsó arc, amit látok, mielőtt elalszom és övé az első, mikor felkelek, sok mindnenért kárpótol.
Az elmúlt év döbbentett rá arra, hogy igaz az a feltevés, miszerint ha van valamid, mondjuk egy kiegyensúlyozott, boldog élet, akkor azt egy idő után természetesnek veszed, pedig minden pillanatban emlékezni kéne, hogy az nemcsak úgy "jár", hanem rendületlen kitartással, szorgalommal teheted magadévá és sosem szabad elfelejteni, hogy nap mint nap ki kell érdemelned. Hát én elfelejtettem ezt. Hónapokig ültem a semmi közepén és vártam a csodát, hogy az majd jön, hiszen azt nekem JÁR! Persze nem jött semmi, csak sodort az ár és közben arra gondoltam, másoknak milyen könnyű, hogy már túl vannak a küzdelmes szakaszon. Lusta voltam újra kezdeni. Olyan ez, mint amikor állsz a piros lámpánál és a tömeg már 3x kicserélődött melletted, de te még mindig arra a bizonyos zöldre vársz, ami csak nem akar jönni.
Nos, ennek az egy évnek jó néhány hónapja így haladt el mellettem, minden nélkül.
Tanultam-e valamit? Azt hiszem igen, önértékelést, nem is keveset. Megtanultam, hogy egy pillanatra sem szabad megállni, mert mindig van valaki, aki még mozgásban, küzdésben van és úgy elviszi a lehetőséget előled, hogy csak pisloghatsz, mint hal a szatyorban. Nem azért, mert Ő nem áll meg soha (bár biztosan vannak ilyenek), hanem azért mert nem egyszerre indulunk a rajtvonaltól és a cél sem egyforma sosem.
Megtanultam, hogy az, aki ma visszanéz a tükörből nem az, akinek 1 éve gondoltam. Teljesen más lettem, de mégis ugyanolyan. A legnagyobb változás, hogy könnyebben mondok nemet. Már nem életcélom megváltani a világot, vagy megmutatni, hogy ezt, vagy azt jobban tudom másoknál. Nem kutatok állandóan a neten, vagy bárhol máshol, hogy megoldást találjak valaki más problémájára, mert az nem az én dolgom.
Bár tudtam, hogy lesznek olyan ismerősök / barátok, akik "lemorzsólódnak", és bár van, amelyik az én döntésem volt, nem mindnek örülök, függetlenül attól, hogy jöttek új ismerettségek. Van ezek közül, amire nagyon fogok vigyázni, de olyan is akad, amelyik tart, ameddig tart.
Megtapasztaltam, hogy a magyarok itt kint tényleg szemetek egymással, bár lehet, hogy ez nem nép-, inkább emberspecifikus, de sokkal rosszabb, ha saját nemzet gyerekétől tapasztalok negatív bármit. Volt ilyen is, nem is egy, de csak egy volt, ami igazán rosszul esett.
Most úgy érzem, visszakerültem a startvonalra és a következő dobás az enyém. Az, hogy hatosokkal fogok-e végignyargalni a táblán, azt hiszem nem csupán a szerencse kérdése.
Felszállnék-e újra arra a gépre? Ez nem is kérdés...
Az elmúlt év volt az én El Caminom, az élet pedig most kezdődik.
