Kilépés a komfortzónából

Rendhagyó írás lesz, remélem többet nem fogok ilyenről írni. 

Akik olvassák a bejegyzéseimet, azoknak nem lesz új, hogy jelentkeztem decemberben egy fotózásra. Eléggé mélyponton voltam akkor és nagyon megörültem, hogy már 2 nappal a jelentkezés után mehettem castingra. Ha nem vagyok akkor érzelmileg annyira mélyen, valószínű, már akkor felismertem volna a jeleket. Odaértem a megbeszélt helyre és jött az első kifogás: Azért nem tudunk bemenni a stúdióba, mert a hölgy kizárta magát és senki nem tudott jönni beengedni őt. Fenntartásokkal, de elhittem a történetet, hiszen ez bárkivel megesik. Közel 7, azaz hét órát töltöttünk beszélgetéssel és délutánra minden kétségem elhárult, még annak ellenére is, hogy regisztrációs díjat kellett fizetni, amit nem vettem jó néven, mert munkáért sosem fizetünk előre, de mégis így tettem. Boldog voltam, de úgy igazán boldog, mert azt hittem, hogy a hölgy valóban az, akinek mutatja magát és örültem, hogy egy új barátság van kialakulóban. Elvben január 4-én már dolgoztunk volna, de aznap még csak a megbízási szerződést írtuk alá. Ismét nem láttam stúdiót, mert éppen burkolták azt, és nem tudtunk bemenni. Én marha, elhittem. Ezt követően jött a telefon, hogy 10-én és 11-én lesz a fotózás. Fellelkesültem, de nagyon, gyermeki örömmel vártam a pénteket. Aztán jött a pofára esés. Fél 11-kor találkoztunk, amikor is kiderült, hogy nem tudunk bemenni a stúdióba. A magyarázat az volt, hogy a technikus elment fotós lámpáért, mert az kiégett reggel. és ugyanez a technikus vitte el az egyetlen kulcsot is, amivel bejuthattunk volna. Majd ugyanez a fotós kerékbilincset is kapott és nem tudta elhozni a lámpát. Teljesen furcsa és érthetetlen módon a sminkes egy dugóban ült 10-15 óráig, ami még London nagyságát tekintve is bődületes hülyeség. Egyetlen, a munkával kapcsolatos telefonhívást sem hallottam, mert az valahogyan mindig tőlem távol intéződött. Ittam viszont 2 kávét, egy teát és ettem egy hamburgert és még mindig hittem. Egyfolytában hessegettem el a kezdetektől fogva fennálló kétségeimet, mert alapjáraton nem tudom senkiről elhinni, hogy nem becsületes. Ráfáztam már erre párszor, de ez a barátság annyira jó lett volna, úgy örültem volna, ha mégsem a józan eszemnek van igaza, hanem ezúttal a szívemnek. 

A végső bizonyosságot az adta, hogy mivel általános szerződésem van csak az ügynökséggel, a munkára mindig megbízási szerződést kötöttünk volna, így azt pénteken kaptam volna meg, de erre nem került sor. Még SMS-ben is kaptam ígéretet, hogy időben megkapom azt, annak érdekében, hogy legyen időm átolvasni. Arról nem is beszélve, hogy szombaton is dolgoztunk volna, de nem jött az a bizonyos telefon, hogy "igen, minden ok, mehetek". Helyette jött gyanúsítás, hogy kiadtam adatokat valakinek, akinek nem kellett volna, meg beszólás. Még jó, hogy nem én kérek bocsánatot. Amikor tisztázni szerettem volna a dolgokat, mert én tényleg ennyire hülye vagyok, akkor már jött a hárítás. Most kértem, hogy a szerződést bontsuk fel, mert nem szeretnék további bonyodalmakat magamnak. Fene sem tudja, mire képesek még. 

Világ életemben távol tartottam magam a hazug emberektől, mert nem tudom, hogy mit találnak szórakoztatónak abban, hogy átverhetnek másokat. Hogyan veszik egyesek a bátorságot, hogy behúzzanak hiszékeny embereket a csőbe. Tényleg úgy kell járni- kelni a világban, hogy bárkivel bármilyen kapcsolatba kerülsz, azt fenntartással kell kezelned? Hát én nem tudok ehhez hozzászokni. 

A tanulópénz jelen esetben 2x50 Font volt, amit elvben visszakapunk, de ebben nem hiszek igazán, elkönyvelem veszteségnek. Tudom azonban, hogy sokan, ennél sokkal többet elbuktak már, szintén azért, mert bíztak a másikban. Nem hittem ezidáig, hogy a magyar itt kint is ellensége a magyarnak, de kénytelen vagyok belátni, hogy van igazságalapja a híreknek. Sajnálom, hogy így történt, mert én nagyon jó barát vagyok és velem általában jól járnak az emberek, de hülyének nézni nem engedem magam, remélem, hogy a későbbiekben nem is lesz, aki megpróbálja. 

Legyetek óvatosak, ne fizessetek előre munkáért, mert az nagy valószínűséggel kamu!

Annyi minden történt ezen a héten, hogy nem is tudom, hol kezdjem. 

A nyelvsuli:

7főn elkezdtem a nyelvsulit. Ebben még nem is lenne semmi említésre méltó, de az már igen, hogy több, mit 10 év angol tanulás (na jó, inkább csak próbáltak tanítani) után sikeresen a kezdő csoportba sikerült betesztírnom magamat. Innen üzenném a volt munkahelyem kedves vezetőinek, akiket mind- mind nagyon szeretek (de most komolyan), hogy tessék szépen bevezetni az angolul történő levelezést a Kollégák között, mert különben soha a büdös életbe nem fog senki angolul megtanulni. Szóval, a kezdő csoport olyan emberekből állt, akik csak annyit bírtak elmondani a tanárnak, hogy "I don"t speak english.". Halkan imádkoztam, hogy történjen már valami, mire benyitott egy hölgy és kérdezte, hogy én, én vagyok-e, és ha én énnek találom magam, akkor legyek kedves követni őt. Kiderült, hogy a tesztpontszámom pont a kezdő és az eggyel magasabb csoport pontszáma között volt és Ő úgy gondolja, hogy jobb lenne nekem nálunk. Jobb hát! Megbeszéltük, hogy "I like a challenges." és így lettem kezdőből E2, vagy mi. Eleinte csak pislogtam, mint hal a szatyorban, de gyorsan kiderült, hogy a csoportban tanuló 6 diákból csak egy másik magyar lány jobb nálam, de mivel szimpatikus, így meg van bocsájtva. :)

Lakáskeresés:

Már decemberben eldöntöttünk, hogy elköltözünk a mostani albiból, egy olyan helyre, ahol kényelmesebben tudjuk elhelyezni a minket meglátogató családtagokat és barátokat. Így is lett. Tegnap lefoglalóztunk egy házikót, illetve annak a felső szintjét. Mivel a földszinti lakás leendő, kínai, egyetemista bérlői lemondtak a kert használatáról, így van egy kertünk is, meg egy padlásszobánk, ami természetesen Leventéé lesz. Nekem, korábbi terveimhez híven, lévén, hogy pénteken már nálunk lesz a kulcs és költözhetünk is, a Bahamák felé kellene repülnöm, mert közel 3 hónapja kijelentettem, hogy márpedig én költözni már csak úgy fogok, hogy a dobozolást megelőzően elrepülök valami messzi országba, ahol süt a nap, meleg van és fűszoknyás fiúk szolgálják fel az esernyős koktélokat, majd vissza már az új helyre érkezem. Természetesen Melcsike tervez, és nem úgy lesz :) Ugyanis pénteken és szombaton is dolgozom, de erről majd kicsit később, mert szeretnélek beavatni benneteket a londoni albérletkeresés kulisszatitkaiba. Van egy csomó oldal, amin lehet kiadó lakásokat keresni. Találtam is egy rakás megfelelőnek látszót, de itt annyira pörög a piac, hogy mire felteszik az oldalra, hogy kiadó, addigra már benne lakik az új lakó. Na jó, ennyire nem drasztikus a helyzet, de nem annyira könnyű megfelelő ingatlant találni, olyan paraméterekkel, amikkel mi szerettünk volna, pedig mi nem is a Kensington palotát szerettük volna kivenni havi 800 Fontért, személyzettel, hanem egy 2 hálószobás, kicsi kertes lakást kerestünk max. 1100 Fontért, ami annyira nem lehetetlen errefelé, csak verekedni kell érte, illetve nagyon gyorsan dönteni. Peti kb. 600 ingatlanost hívott, mert bár van a keresőoldalakon olyan lehetőség, hogy ott kérsz ip-t megtekintésre, csesznek visszahívni. Ennek okán lecsúsztunk pár szép darabról, de már így van jól, ahogyan most van, mert a lépcsős kis lakásunk igazi otthon lesz nemsokára. Még lehet, hogy növények is lesznek. Na jó, az talán mégsem, vagy talán csak egy-két mű, bár nálam azok is megdeglenek. :) Jah és még valami. Itt nagyon jövedelmező üzletág ingatlanokkal foglalkozni. Nem arra gondolok, amikor néhány magyar úgy lesz kőgazdag, hogy szívatja a saját honfitársát, mert attól kifordul a gyomrom, hanem arról, hogy itt az ingatlaniroda mindkét félről lehúzza a jattot. Nekünk ez a 10 perces házmegnézés és a 2 papír aláírása 500 Fontba fájt, magyarán 2 heti bérleti díj. Ettől eltekintve viszont mindenki, aki részt vett ebben az egészben (a csajszi, aki hívta Petit, ha volt valami megnézhető lakás, a srác, aki megmutatta a kuckót és a másik pasas, akivel a papírokat intéztük) nagyon kedves és segítőkész volt, így végül lett még egy pozitív tapasztalatunk itt kint.

Végére hagytam a munka részét. Pénteken és szombaton már szólni fog a hatlövetű. Egyre jobban hiszek ebben az egészben, de 100%-ig majd csak akkor, amikor megkapom az első fizetésemet, addig vannak fenntartásaim. Minél jobban megismerem Őt, akit nem nevezek nevén, elhiszem, hogy vannak még csodák. Ma megígérte, hogy nem a vesém kell nekik, hanem tényleg fotózás lesz, és én elhittem, mert valamilyen mélyen belülről jövő megérzés ezt súgta, és bízom benne. 

Végül, de nem utolsó sorban nem maradhat ki egy kis magasröptű haladzsa:

Furcsa észrevenni a változást magamon. Halványan emlékszem a mondjuk 5 évvel ezelőtti önmagamra. Eszembe jutnak mondatok, amiket mondtam, gondolatok, amiket megfogalmaztam és érzések, amiket éreztem, aztán most itt van ez a teljesen más valaki, más érzésekkel és gondolatokkal, olyan döntésekkel a háta mögött, amilyenekről nem is álmodott 5 éve. Változunk, és a változás jó dolog, főleg akkor, amikor tudod, hogy miből mi lettél, mert soha nem szabad megfeledkezni arról, aki egykoron voltál, hiszen Ő segített azzá, ami ma vagy. 

Nagyon elmaradtam, elnézéseteket kérem. Már több, mint 1000-szer olvastátok a blogot. Remélem, hamarosan gyarapszunk, mármint az olvasók száma.

Szóval elmaradtam, aminek maga Jézus az oka, illetve az Ő érkezése és akkor el is érkeztünk az egyik témához, ami maga a karácsony. Idén volt először, hogy az anyukám nélkül voltam szenteste. Ez, függetlenül attól, hogy anyukámmal nem mindig felhőtlen a viszonyunk, igen furcsa volt. Idén először nem volt szenteste karácsonyi vacsora és a többi csillogás, mert a szenteste 26-án volt, akkor mentünk ugyanis haza. Na ez a "haza" kérdés is vitatéma nálam (a Török a Szabó, meg a Melinda között), mert otthon azt mondom, hogy ide haza jövök és itt meg fordítva :) A lényeg, hogy 26-án ültük körbe az asztalt és jóízűen bírtuk degeszre enni magunkat. Annyi zabkását, salátát és csirkét ettünk az elmúlt 2 hónapban, hogy megváltás volt a Hugi féle húsleves meg a töltöttkápi. (Sasa, ebben ugye semmi ördögtől való nincsen, ugye?(-:) ajándékbontás is volt annak rendje és módja szerint. Az én életem egyetlen szerelme úgy örült a sylvester-es (nem a Stallone, hanem a makka) bőröndnek, hogy ha tehetné, azzal aludna. Aztán laza egy nap semmittevés, ennél több nem is volt a több, mint 1 hét alatt, mert az otthonlét inkább hasonlított egy ámokfutásra, mint karácsonyi pihenésre, de a maga nemében jó volt ez. 

Aztán jött Eger, ami az elmúlt év egyik fénypontja volt, pedig semmi extra nem volt benne. Van abban valami felemelő, amikor állsz csatak piásan a borospince előtt, a pince már bezárt, a személyzet már otthon szundizik a jó meleg ágyikójában, nézel fel a csillagokra, mert ohne fényszennyezés és könnyesre röhögöd magad azon, hogy a sötétben nem látszik a pincét őrző fekete puli márkájú kutya, meg az Ő szitnén fekete labdája, amit dobálnál neki, de az még józanon is felérne egy harmadfokú egyenlet fejben való megoldásával. Az élményért külön köszönet Évinek (Ricsi, ha csak Te olvasod, add át, mert imádom a feleségedet!), mert ha Ő nincs, akkor nem alszunk Egerben és nem iszunk meg egy fél hordónyi Bolyki bort. Éljen a Bolyki pincészet és a Bang Bang nevezetű boruk. (Nem fizetett hirdetés)

Eger után jött Budapest és az maga szürke, zsúfolt, ordítós, türelmetlen valója. Amikor Peti már itt élt Londonban, de mi még otthon, akkor minden olyan alkalommal, amikor beszólt valamit Budapestre, vagy Magyarországra, akkor lehurrogtam, mert úgy gondoltam, nem őrizte meg a magyarságát, nem ápolja a hagyományait és tiszteletlenül fejezi ki magát, pedig dehogy. Én aztán tudom kötni az ebet a karóhoz, de mégis úgy gondolom, hogy a jelenlegi életem minden gondjával (ez inkább lelki eredetű, mintsem más) együtt is már itt vagyok jó helyen. Nehezen tudnám már megszokni azt a másik életet. Könnyebbséget talán csak az okozna, hogy ott annyit tudnék beszélni szakadatlan, amennyit nem szégyellek és a barátaimmal is hamarabb tudnék meginni egy teát természetesen. De mindezek mellett, így, hogy már a Hugim is repült, anyukám is elég fasza csaj, majd ő is fog, nincsen az az ember, aki ne ülne repcsire, ha nagyon szépen kérem, márpedig pillázni azt nagyon tudok. Így hát kedves barátaim, tessék szépen gyűjteni, mert idén mindenki legalább egyszer meg fog fordulni Londonban, ha akarja, ha akarja :)

Majdnem elfelejtettem megemlíteni, hogy voltunk a MOM-ban Holdviola koncerten. Nem kell a hurrogás onnan a hátsó sorból, én imádom Őket. Aki nem ismeri, annak barátja a google, vagy a youtube, tessék szépen rákeresni, "ne a bánatuccásra kattincsá", az nem tuti. Aki a MOM-ba tervez bármilyen kulturális eseményt meglátogatni, vésse eszébe, hogy a 13. sor mögé ne üljön. Van ugyanis ott egy galéria, ami annyira alacsony, hogy beszorul alá a hang, főleg a basszus. Ennek köszönhetően az egész koncert kínszenvedés volt.  Én, aki Ákoson koncertszocializálódtam, sikítófrászt kaptam a hangosítástól, hiszen valljuk be, Ákos bármilyen bulvármajom is lett az elmúlt években, hoz egy bizonyos színvonalat a koncertjein, amit igen nehéz űberelni, na Holdvioláék meg sem közelítették ezt, ami nem az Ő hibájuk, de az Ő minőségük rovására ment. 

Holdviola után visszakaptuk szívem egyetlen mazsoláját, aki nagyfiús határozottsággal jelentette ki 28-án, hogy Ő nénjével szilveszterezik. Feltételeztem, hogy a társaság miatt, de felvilágosított, hogy azért, mert ott orrvérzésig lehet Scooby Doo-t nézni. Ennek az érvelésnek nem tudtam nemet mondani, így maradt, de végül csak 31-ig, mert amikor megtudta, hogy egy kedves családbarátunknál partyzunk 31-én iccaka, akkor mondta, hogy Ő mégsem szilveszterezne egy emberrel, ha 8-cal is tud. Van benne valami :) Logikája van a gyereknek, az biztos. 

Egy szó, mint száz remekül alakult az otthon töltött idő. Az igazi életbe azonban csak most ugrunk bele, mert nincs repülőjegyem haza, így az, hogy mikor keveredek ismét Budapest felé még számomra is rejtély. 

Elég bő lére eresztettem a bejegyzést, így többet nem írok, pedig volna még mit. Mindenkinek köszönöm, aki hozzájárult az otthon töltött egy hét teljességéhez, akár személyesen, akár telefonon. Veletek vagyok gondolatban mindig, mert Ti segítitek a hétköznapjaimat. Szeretlek Titeket! <3

3 nappal ezelőtt már jóformán össze voltam pakolva a hazaköltözéshez. Elkezdtem munkát keresni Budapesten, elterveztem, hogy mennyi pénzből is jövök ki havonta, mit fogok kezdeni az életemmel, illetve miképpen fogom előröl kezdeni, 2 hónap alatt másodszorra.

Aztán az események nem várt (vagyis várt) fordulatot vettek. Ültem a telezokogott papírzsebkendők kupacának tetején, közben keresgéltem a neten és belefutottam egy hirdetésbe. Embereket keresnek egy fotózásához. A fizetés számait angolul ki sem tudom mondani, de abban a pillanatban nem is az volt a lényeg. Megírtam a mailt angolul, a feltüntetett e-mail címre és elküldtem. Szerintem még ki sem léptem a levelezőmből, már csörgött is a telefon. Ez kb. 2 percet vett igénybe, tehát a hangos zokogás és a telefon között nem telt el annyi idő, hogy a pulzusszámom visszaálljon a normálra, illetve hogy a hangom visszanyerje az emberit. Hát mindegy, gondoltam magamban, felvettem a telefont. Szegény hívóra rázúdítottam az összes nyomoromat, de ennek ellenére is sikerült megbeszélnünk egy időpontot a castingra. Felvérteztem magam és adtam egy esélyt ennek az egésznek, mert egy kicsit hiszek a sorsszerűségben. Annak idején az EME-s munkám is egy nehéz időszakban jött, amolyan mentőövként, és úgy gondolom, ez is egy ilyen lehetőség. A modellkedés ugyan olyan távol áll tőlem, mint Makó Jeruzsálemtől, de annak idején a parkolásról sem volt sok fogalmam, és a kihívásokat is szeretem, szóval ha bekerülök, meg sem állok a saját menedzseres modellekig. (Jól van Melcsike, bilibe lóg a kezed (-:) 

Ez még azonban nem minden. Elindultam tegnap a megbeszélt helyre, ahol egy energiabomba fogadott. A véletlenek furcsa összjátékának köszönhetően volt lehetőségünk 6 órán keresztül beszélgetni. Az egész annyira szürreális volt, hogy még ma sem nagyon hiszem el, de majd meglátjuk, mi alakul belőle. Ha másra nem, hát arra mindenképpen jó volt, hogy végre befejezzem az angol CV-m, mert ahhoz még lusta voltam eddig, 

Nem nagyon tudom leírni sem, hogy mennyire jó volt a tegnapi nap, és Ő mennyire az elemembe talált. remélem, hogy egy hosszú és jövedelmező (nemcsak anyagi értelemben) kapcsolat vette tegnap kezdetét.

A másik csoda pedig az, hogy kaptunk egy autófelajánlást arra az időre, amíg otthon leszünk. Ez is olyan hihetetlen számomra, hogy még most is hiperventilálok. :)

Néha megdöbbenek, hogy vannak még hozzám hasonló önzetlen emberek, de a megdöbbenés mellett ad egy olyan löketet, ami átsegít a nehéz pillanatokon, amiből azért volt bőven az elmúlt időszakban.

Drukkoljatok nekem, hogy megvalósuljon ez a munka, mert ez azt jelenti, hogy mégis helyt tudok állni, és nemcsak az általatok kimondott szavak fogják ezt bizonyítani. 

Adjatok minden nap hálát valamiért, mert az fog emlékeztetni benneteket arra, hogy van miért tenni a dolgotokat!

Zizegésre fel!

Ui.: még nem vagyok gyakorlott blogger, nem tudok videót beszúrni, de ezt a dalt küldöm Nektek:

https://www.youtube.com/watch?v=gFtb3EtjEic

Mindenkinek és mindennek vannak határai, amiket vagy jó, vagy nem annyira jó átlépni. Ellavírozni a határvonalon nem tűnik hosszútávon sem biztonságosnak, sem kifizetődőnek, így választani kell az egyik, vagy a másik oldal mellett. Nekem csak ezek az alternatívák. Kényszeres vagyok. Erre már korábban is voltak utaló jelek, de igazából csak most van annyi időm magamra, hogy ezt észre is vegyem, illetve belássam. Lehet, hogy fel kéne keresnem egy szakembert, mert van abban valami rémisztő, amikor a szennyes kosár nem áll párhuzamosan a fürdőszoba falával és visszalépek megigazítani, vagy az, hogy a szekrényben a pólók nem szín szerint vannak csoportosítva, akkor átválogatom. Nem vagyok rendmániás, csak kényszeres. Szerintem ez a rosszabb. :-) 

Egyszer valaki azt mondta nekem, hogy én sarkalatos, vagy szögletes ember vagyok. Igazából már nem is emlékszem a kifejezésre, de a lényege az volt, hogy nálam vagy fekete valami, vagy fehér, nincsen átmenet. Ezt talán az évek során kialakított maximalizmus okozza, mert én sosem tudtam valamit csak félig csinálni. A feladataimat pöpecül végrehajtottam. Persze ez nem azt jelenti, hogy sosem hibáztam, de abból mindig tanultam, és ugyanaz 2x nem fordult elő velem. Éppen ezért vagyok most tanácstalan. Van ugyanis egy feladatom, amit már évek óta végzek és messze még a vége. Ez nem más, mint a gyereknevelés. Én nem vagyok szokványos (már ha van ilyen meghatározás) anya. Tök más a véleményem az anyaságról, mint a nagy átlagnak, vagyis a inkább a tömegek külvilág felé mutatott véleményétől merőben eltérő az enyém. Ha ez szélesebb körben kitudódna, mondjuk egy NLC (Nők Lapja Cafe) blogon, feltételezhetően az oda posztoló szuperanyuk felkoncolnának, pengével bevagdosnának, besóznának és még karóba is húznának bónusz gyanánt. Velem az a probléma, hogy én Leventével is kényszeres vagyok, Ő meg csak pillázik szerencsétlen, hogy ki is ez az UFO itt előtte, mert szegényem nem vágja még annyira a szitut, hogy anya nem azért ordít torkaszakadtából, mert megbolondult (bár néha azt érzem, erősen benne van a pakliban), hanem azért, mert 650 milliomodik alkalommal már nem akarja elmondani, hogy a LEGO nem a konyha közepére való, mert rálép és az nem annyira kellemes, illetve hogy egy 7 éves gyerek még ne nagyon dumázzon vissza anyunak, ha az mond valamit, mert anyu nekiindul mint a tank és a gyerek kap akkora nyaklevest, hogy az egy hétig csak egy irányba megy. 

Viccet félretéve. Most, hogy mindenhol arról lehet olvasni, hogy ki a "szuperszülő", meg hogyan beszélj a gyerekkel, hogy az ne legyen baltásgyilkos, komolyan elkezdtem azon gondolkodni, hogy vajon mivé lesz majd anya szívének egyetlen mazsolája, ha anya szája néha habzik a tehetetlenségtől, meg az elkeseredettségtől, meg a fáradtságtól. Vajon hol van az a határ, amit már nem szabad átlépni, mert az már visszafordíthatatlan károkat okoz egy anya-gyerek kapcsolatában? 

Na, akkor most van vége a nyekergésnek. :) Kirobbantottam magam a rosszból és visszajöttem.

Köszönöm Csilla! <3

Különben is Advent van, az a várakozás időszaka. Még kollégista voltam Kőszegen, amikor az adventi időszakban minden hétfőn összegyűlt az egész koli. Verset mondtunk, énekeltünk és meggyújtottunk egy gyertyát. Ezt az időszakot szerettem a legjobban. Kőszeg gyönyörű, de hóesésben a legszebb. Akkor olyan képeslapos. Egyszer siettem a koliba a gimiből, mert karácsonyi ünnepélyre készültünk és konferáltam a rendezvényen, emlékszem, akkora pelyhekben esett a hó, hogy azóta se sose. Levettem a sapkámat és úgy sétáltam a hóesésben. Olyan hollywoodi volt, hiába, mindig teátrális voltam :)

Szóval a várakozás...most ez van. Várok valami nagyon jóra, mert az benne van a levegőben. Örülök az embereknek akiket itt megismertem, kevesen, de vannak páran, örülök, hogy megyek haza és vár az anyukám, meg a barátaim. Vége a háborúnak, béke van :)

Szép 7végét mindenkinek!

Azt hiszem ez a két szó összefoglalja a mindennapjaimat. Folyamatos harcban állok, főleg magammal. Még mindig vannak pillanatok, amikor csak jönnek a könnyek, minden ok nélkül. Buszmegállóban, metrón, itthon, kávézóban (pedig annyira nem is rossz a KV :)) Aztán vannak pillanatok, amikor kiderül az ég és minden máshogyan látszik. Rájöttem, hogy a magány készít ki. Elhiszitek, hogy az ember egy 8 milliós városban magányos? Hát én az vagyok. Rettentően hiányzik a zizegés, hiányoznak az emberek, akiket érdeklek és akik engem is érdekelnek. Isten a tanúm, próbálkoztam. Már nem tudom megmondani hány facebookos csoportnak vagyok a tagja. Jelentkeztem adminnak, próbáltam segíteni kórházba került kismamán, de nem kellek. Kicsit úgy érzem magam, mint általánosban, ott is utáltak az osztálytársaim. Lehet, hogy az elmúlt 20 évben semmi nem változott? Ugyanolyan kis lúzernek érzem magam, mint akkor, pedig hát ennek az ellenkezője jön Tőletek inputba, de ugye a rosszat mindig sokkal könnyebb elhinni. Azt mondjuk eddig is tudtam, hogy súlyos önértékelési zavarom van, de ez a jelenlegi állapot azért meglepett. Én tipikusan az az ember vagyok, aki azért is elnézést kér, ha levegőt vesz egy olyan helyen, ahol mások is vannak, feltételezve, hogy ezzel a többieket zavarja, netán azok kevesebb levegőhöz jutnak. Szóval háború van idebent, vérre menő küzdelmek. Ha nyerek magammal szemben, akkor van egy kis átmeneti béke, ha nem, akkor tömegsírba helyezem a halottaimat, aztán felállok a következő csatához. Holnap is újra kezdek, megújult erővel, egy másik frontvonalon...

Olyan furcsa az idő. Néha pillanatnak vélsz egy évet is akár, máskor meg vánszorognak még a másodpercek is. Ennek a kettősségnek a fényében telt az elmúlt egy hónap. 

Október 26-án olyan elhatározással hagytam magam mögött az régi otthonomat egy újért, hogy bármi lesz is, helyt állok. Aztán elkezdtek egyhangúvá válni a napok és az elhatározás is kezdett egyre haloványabban pislákolni, valahol a messzi távolban. Elfáradtam a semmittevésben. Majd azt követően, hogy Levi elkezdett suliba járni, vegyesen teltek a napok. Volt olyan, hogy ébredés után egyből azt éreztem, hogy már rohannom is kell Leviért (mondjuk ebben szerepet játszott az is, hogy 11 és 12 között keltem, nemhiába, szeretek aludni (-:) Aztán voltak olyan napok, hogy csak ültem és azon merengtem, hogy mennyire nyomorult is az én életem. Emlékszem, egy korábbi bejegyzésben írtam, hogy a pillanatnyi küzdelem és erőlködés, a visszaemlékezés jótékony homályában már nem is tűnik annyira nehéz időszaknak. Na most jutottam el ebbe a fázisba. Nem, egyátalán nem könnyű, de már nem annyira keserű, mint 2-3 hete. Azt hiszem, az volt a mély pont. Most már elhiszem, hogy senki nem fog keresztre feszíteni azért, mert nem tökéletes angol nyelvtannal kérek egy medium latte-t hazelnuts trutyival, és már nem minden párbeszédemet kezdem úgy, hogy "I don't speak englis, just a bit" hanem azt mondom, hogy "I speak english, a bit" Lehet, hogy nem helyes, de érzem a különbséget a "nem beszélek" és a "beszélek" között. Hiszen így van, megértetem magam pl a kávézóban, ami nagyon fontos, lévén, hogy gyógyíthatatlanul vagyok koffeinfüggő, de ha nem is tudnám megértetni magam, némi activity után beállnék a pult mögé, megcsinálnám a KV-t és fizetnék. Lehet, hogy egy ilyen akció után fel is vennének, holnap kipróbálom :)

Ma el tudtam magyarázni a Debenhams-ben, hogy kék inget keresek Levinek, de a polcon nem találtam, van-e a raktárban. Jah és a legfontosabb :) Voltam NI számot intézni magamnak, hogy mihamarabb találjak valami melót és egyedül mentem. Az Ügyintéző nagyon cuki volt. Egyfolytában vigyorgott és így én is felszabadultabb voltam, szóval kerekedik a dolog. 

Igazából ma volt az első nagyobb lélegzetvételű megmérettetés, mert Petivel ebédeltem, aki hozta az echte angol kollégáját. Hát nem kicsit voltam beparázva, több okból kifolyólag. Semmiképpen sem akartam szégyent hozni Petire, azzal, hogy nem beszélek helyesen angolul, magamat sem akartam nagyon ciki helyzetbe hozni, de végül is úgy alakult, hogy értettem is, beszéltem is és nem is voltam ciki. :-) Mondtam is Petinek, hogy "You must to work, because, You have a salary, I have a credit card." Hát ez az élet rendje, nem???

Azt hiszem feltöltődtem. Itt voltak a Tesómék, a szülinapomra jöttek, vagyis 26-án mentek haza, de előtte pénteken már itt voltak. Voltak nehezebb napok, mert Levinek sok volt az input, de végül minden szuper lett. Elmentünk egy csomó helyre. Rengeteget nevettünk. Akik ismernek, tudják, hogy nagyon apró dolgoknak is nagyon tudok örülni. Ha laponként kapnék egy 600 oldalas könyvet, akkor a 345-nél is ugyanolyan boldog lennék, mint az előszónál. Persze ez nem azt jelenti, hogy ne jöhetne mondjuk egy jamaicai vakáció karácsonyra, vagy egy 2000 fontos vásárlási utalvány a Disegual-ba, egyszerűen csak annyi minden van, ami boldoggá tesz. 

Múlt héten pl. eljutottam a Westfield-be, Stratfordba. Ez egy kisebb bevásárlóközpont, kb akkor, mint a WECC 3-szor. Végül nem vettem semmit (igen, már van időpontom az orvoshoz és a pszichológusommal is beszélünk róla (-:), csak sétáltam a kirakatok előtt, néztem az embereket és vigyorogtam, mint a tejbetök. Szuper volt. Ma ugyanez volt az Oxford Street-en. Hát az az utca valami csoda. Bolt, bolt hátán. A Debenhams ott, ami a kedvenc üzletem (magamnak még nem vettem semmit benne, de csudajó cuccok vannak), pusztán 5 emelet. 

Biztosan befolyásolja a hangulatomat, hogy jövő héten megyek haza és a karácsony is közeledik. Vidám vagyok és boldog, kb annyira, hogy át tudnám ölelni a világot. 

Ebből küldök Nektek egy-egy ölelést, osszátok be a következő bejegyzésig. 

Jó régen nem írtam, pedig megígértem magamnak, hogy legalább a blogírás rendszeres lesz az életemben.

Az elmúlt pár nap elég indokot adott arra, hogy elgondolkozzak azon, mit is hagytam hátra 3 héttel ezelőtt, amikor felkerekedtem, hogy egy új életet kezdjek. Nekem mindig fontos volt, hogy amit csinálok, az maradandó legyen, abból ne csak én, hanem a körülöttem lévők is tanuljanak, hasznosítsanak dolgokat. Ez akkor kapott nagy jelentőséget, amikor vezető lettem. Meg kellett beszélnem magammal, hogy miképpen szeretnék hatni, hogyan szeretnék vezetni és nem irányítani, megmutatni és nem megcsináltatni, együttműködni és nem dirigálni. A vezetői státusztól függetlenül is voltak bennem (és vannak is) ambíciók arra, hogy hassak mások életére és részese legyek annak. Sokáig nehéz volt elfogadnom, hogy azoknak, akiknek a barátságát, vagy ismeretségét kerestem, nem mindig voltak erre nyitottak, de mára túl vagyok ezen. Már nem olyan fontos. Sokkal jobban foglalkoztat, hogy akikről korábban azt hittem, hogy nyitottak felém, azok mikor és milyen okból döntöttek úgy, hogy aztán mégsem.

Hol van / volt az a pont, amikor elsodródtunk egymás mellett? Tényleg ennyire számít ez a pár kilométer? Nem hiszem. Talán az lehet a kulcs, hogy a korábban nyitottságnak vélt közvetlenség, csak álca volt. Hogy minek az álcája, azt még nem tudom, de rajta vagyok az ügyön.

Furi dolog ez a barátságosdi :) Én sokáig a fél életemet (szó szerint) odaadtam volna azoknak az embereknek, akik a megismerkedésünk pillanatában szimpik voltak. De most komolyan. Bárki, akiről azt gondoltam, hogy elsőre egy hullámhosszon vagyunk, és odajön hozzám, hogy kölcsön kellene, egy hely ahol alhat, egy munka...stb, már ugrottam is. Mondjuk a szervezőképességemmel sosem volt gond, de pénzzel fáztam már rá rendesen, talán még a fél vesémet is odaadtam volna, de szerencsére erre nem volt igény, most meg már óvatosabb vagyok. Azt hiszem kialakult a baráti köröm, remélem, hogy ez így is marad, és inkább csatlakoznak emberek, mint kikerülnek a körből.

Volt egy ismerősöm pár éve, akinek évek óta volt egy nagyon jó barátja, de az a nagyon-nagyon komoly barátság volt az Övéké, legalább is az ismim így hitte, majd jött a pofán verés. Kiderült, hogy a jóban-rosszban örökké kapcsolat csak addig volt kerek, amíg Ő kötötte a kompromisszumokat, amik akkor nem is tűntek annak, de utólag végiggondolva..., inkább ne is menjünk bele. A lényeg, hogy végül egy olyan bagatell dolog lett a nagy barátság vége, hogy ki kinek fizetett ki egy pizzát fél évvel korábban és aki fizetett, nem kapta meg az árát. Hát barátom, ez a kapcsolat pont annyit is ért. Első kézből tudom, hogy még azóta is álmatlan éjszakák gyötrik Őt, mert azon gondolkodik, vajon hol rontotta el. Hát most komolyan, noormális az ilyen? Beletette szívét lelkét a kapcsolatba, megrágták, kiköpték és még Ő érzi magát rossznak. 

Hogyan is kanyarodtam ide? Jah igen, a hagyaték, amit a másik emberben magadból hagysz. Talán akkor ér valamit egy kapcsolat -és itt most nem az érdek kapcsolatokról beszélek, mert attól felfordul a gyomrom-, hanem az igazi valós kapcsolatokról. Valahogyan úgy tudom elképzelni, mint egy nagy kirakóst. Amikor megismersz és megkedvelsz valakit, adsz a kirakósodból egy darabot és Ő is ad egyet az Övéből. Lehet, hogy rögtön nem illik bele a tiédbe, de addig forgatod, amíg megtalálod a megfelelő irányt és a helyét. Minél több cserélődő elem van a puzzle-ben, annál színesebb, vagy káoszosabb, de mint tudjuk, a zsenik átlátnak a káoszon. :-) Namármost, én elég sok darabot adtam embereknek, akiknek már nem illek bele a képbe, pedig mennyire jó is lenne. Ők egyszerűen kivették az én kirakós darabkámat a maguk puzzle-jéből és jól kidobták, pedig azt gondoltam, hogy az én hagyatékom Nekik nagyon fontos. Hát mégsem, így most is tanultam valamit. :(

Mindettől függetlenül úgy gondolom, hogy ezentúl is arra fogok törekedni, hogy a legjobbat adjam magamból. Lehet, hogy a fél vesémet már nem fogom, de a kirakósaimat még osztogathatom :)

Legyen szép az estétek!

A mai nap a felismerés napja. Túl vagyok az első sasás edzésen. Maradjunk annyiban, hogy -más szót nem találtam, ami leírhatná, és a trágár kifejezésért előre is elnézést kérek- kellően odabaszott.

Arra eddig sem gondoltam, hogy én leszek Miss Fitness 2013, de azért azt lázálmaimban elképzeltem, hogy ha valaki megpróbál, ne adja Isten kirabolni, akkor azt jól helyreteszem, vagy legalább is én jövök ki jobban a történetből. Háááát, nem. A teleszart búvárruha effektus nálam egy az egyben betalált. A láz mikroszkóppal keresi az izmaimat, hogy fájhasson. Persze, erről senki más nem tehet, csak én, de őszintén bevallom, nem voltam ettől túlzottan boldog. Elképzeltem, ahogy elmegyünk Petivel, meg Levivel és végignyomom az egy órát, mert mi is lehetne nehéz abban, hogy egy gumikötélre állsz, fogod a két végét és emelgeted a karodat, vagy abban, hogy felemelt térddel egy helyben futsz. A 2 perces intervallumok számának növekedésével, vagy inkább egy két perces intervallumban található másodpercek számának növekedésével arányosan csökkent a vérnyomásom és az önérzetem is, olyan mértékben, hogy a csökkenés okozta nyomáskülönbség vákuumot generált, és fél órán keresztül a fülemen vettem a levegőt, vagy inkább sehogy. Konkrétan térdeltem a fa alatt és előreborulva, majdhogynem vinnyogva könyörögtem a megváltásért. Feltételezhetően nem Mekka irányába fordulva, mert a megváltás nem jött, orral gépelek, mert a kezeim használhatatlanok.

A helyzet az, hogy kidőltem, nem kicsit, nagyon. Az utolsó 3 kört már nem tudtam végigcsinálni. Nevezhetném feladásnak is, de ott, akkor azt éreztem, hogy még egy mozdulat és kidobom a taccsott, vagy elájulok. Borzasztó érzés feladni valamit, főleg úgy, hogy a nyomorodnak mások is tanúi. 

2 dolog lehet az eredménye ennek a mai napnak:

1; a büdös életbe többet nem megyek még csak edzés közelébe sem, nem is gondolok rá,

2; kegyetlen gyorsan összekapom magamat, és fél év múlva nekem is lesz egy "előtte-utána" állapot, ahol az utána lesz a kellemesebb látvány.

Még alszom rá egyet...:)