Azt hiszem ez a két szó összefoglalja a mindennapjaimat. Folyamatos harcban állok, főleg magammal. Még mindig vannak pillanatok, amikor csak jönnek a könnyek, minden ok nélkül. Buszmegállóban, metrón, itthon, kávézóban (pedig annyira nem is rossz a KV :)) Aztán vannak pillanatok, amikor kiderül az ég és minden máshogyan látszik. Rájöttem, hogy a magány készít ki. Elhiszitek, hogy az ember egy 8 milliós városban magányos? Hát én az vagyok. Rettentően hiányzik a zizegés, hiányoznak az emberek, akiket érdeklek és akik engem is érdekelnek. Isten a tanúm, próbálkoztam. Már nem tudom megmondani hány facebookos csoportnak vagyok a tagja. Jelentkeztem adminnak, próbáltam segíteni kórházba került kismamán, de nem kellek. Kicsit úgy érzem magam, mint általánosban, ott is utáltak az osztálytársaim. Lehet, hogy az elmúlt 20 évben semmi nem változott? Ugyanolyan kis lúzernek érzem magam, mint akkor, pedig hát ennek az ellenkezője jön Tőletek inputba, de ugye a rosszat mindig sokkal könnyebb elhinni. Azt mondjuk eddig is tudtam, hogy súlyos önértékelési zavarom van, de ez a jelenlegi állapot azért meglepett. Én tipikusan az az ember vagyok, aki azért is elnézést kér, ha levegőt vesz egy olyan helyen, ahol mások is vannak, feltételezve, hogy ezzel a többieket zavarja, netán azok kevesebb levegőhöz jutnak. Szóval háború van idebent, vérre menő küzdelmek. Ha nyerek magammal szemben, akkor van egy kis átmeneti béke, ha nem, akkor tömegsírba helyezem a halottaimat, aztán felállok a következő csatához. Holnap is újra kezdek, megújult erővel, egy másik frontvonalon...