Hogy van az, hogy amikor rettentően tepersz azért, hogy valami megvalósuljon, akkor mérhetetlen küzdelemnek érzed, amikor meg eléred, azt mondod, hogy, ááá, nem is volt olyan nagy dolog. Sőt, általában észre sem veszed, hogy már túlteljesítetted a célt.
Most, hogy ennyi időm van, megpróbálom az életemnek olyan momentumait felidézni, amik emlékeztetnek arra, hogy ez a szakasz nem is annyira nehéz, mint amennyire most gondolom, mert majd amikor túl leszek az úton és elérem a célt, akkor legyinteni fogok, na de addig...
Ha másra nem, hát erre pont jók az esős napok. Gondolkodni dolgokon, átértékelni, újraértelmezni, lerombolni és tervezni az újraépítést. Na ez ma pont egy ilyen nap volt.
El is felejtettem, hogy milyen, amikor ennyi időm van Levire, vagy magamra (Manóra azért nem, mert Ő nincsen itthon). Nem is nagyon tudok mit kezdeni vele. Az, hogy ez jó-e vagy sem, mármint, hogy nem tudok mit kezdeni az időmmel, hamarosan kiderül. Tudom- tudom, rengeteg mindent csinálhatnék. Pl.: takaríthatnék, tanulhatnék, megtervezhetném az afrikai árvák megmentését és a világot is megválthatnám, de úgy döntöttem, hogy marad az édes semmittevés. Az egyetlen lelkiismeret furdalásra okot adó, az Levcsikém. Neki 10 anya ideje sem lenne elég, így azt az egyet zsigereli ki, aki kéznél van. Reggel 7-től este 8-ig, fáradhatatlanul. Minden lelkiismeretes pedagógus előtt le a kalappal, elsősorban persze Móni néni előtt (Levi tanító nénije). Én este 8-ra ki vagyok facsarva, pedig csak 1 kölyköcskével foglalkozom, nem huszonsok(k)al. :) Biztosan ennek is meglesz a haszna, ha más nem, a szívemegyetlenmazsolája (Levi), majd nem úgy fog emlékezni rám, mint olyan anyára, akinek nem volt ideje rá, hanem olyanra, aki bár nem megfelelő mennyiségű türelemmel, de figyelt rá.
Remélem, holnap nem fog esni az eső, mert van a közelben egy park, ahol vannak tacsák, meg mókik, meglátogatnánk őket.
Csillagporos, szép ST-t Mindenkinek!
