Mindenkinek és mindennek vannak határai, amiket vagy jó, vagy nem annyira jó átlépni. Ellavírozni a határvonalon nem tűnik hosszútávon sem biztonságosnak, sem kifizetődőnek, így választani kell az egyik, vagy a másik oldal mellett. Nekem csak ezek az alternatívák. Kényszeres vagyok. Erre már korábban is voltak utaló jelek, de igazából csak most van annyi időm magamra, hogy ezt észre is vegyem, illetve belássam. Lehet, hogy fel kéne keresnem egy szakembert, mert van abban valami rémisztő, amikor a szennyes kosár nem áll párhuzamosan a fürdőszoba falával és visszalépek megigazítani, vagy az, hogy a szekrényben a pólók nem szín szerint vannak csoportosítva, akkor átválogatom. Nem vagyok rendmániás, csak kényszeres. Szerintem ez a rosszabb. :-) 

Egyszer valaki azt mondta nekem, hogy én sarkalatos, vagy szögletes ember vagyok. Igazából már nem is emlékszem a kifejezésre, de a lényege az volt, hogy nálam vagy fekete valami, vagy fehér, nincsen átmenet. Ezt talán az évek során kialakított maximalizmus okozza, mert én sosem tudtam valamit csak félig csinálni. A feladataimat pöpecül végrehajtottam. Persze ez nem azt jelenti, hogy sosem hibáztam, de abból mindig tanultam, és ugyanaz 2x nem fordult elő velem. Éppen ezért vagyok most tanácstalan. Van ugyanis egy feladatom, amit már évek óta végzek és messze még a vége. Ez nem más, mint a gyereknevelés. Én nem vagyok szokványos (már ha van ilyen meghatározás) anya. Tök más a véleményem az anyaságról, mint a nagy átlagnak, vagyis a inkább a tömegek külvilág felé mutatott véleményétől merőben eltérő az enyém. Ha ez szélesebb körben kitudódna, mondjuk egy NLC (Nők Lapja Cafe) blogon, feltételezhetően az oda posztoló szuperanyuk felkoncolnának, pengével bevagdosnának, besóznának és még karóba is húznának bónusz gyanánt. Velem az a probléma, hogy én Leventével is kényszeres vagyok, Ő meg csak pillázik szerencsétlen, hogy ki is ez az UFO itt előtte, mert szegényem nem vágja még annyira a szitut, hogy anya nem azért ordít torkaszakadtából, mert megbolondult (bár néha azt érzem, erősen benne van a pakliban), hanem azért, mert 650 milliomodik alkalommal már nem akarja elmondani, hogy a LEGO nem a konyha közepére való, mert rálép és az nem annyira kellemes, illetve hogy egy 7 éves gyerek még ne nagyon dumázzon vissza anyunak, ha az mond valamit, mert anyu nekiindul mint a tank és a gyerek kap akkora nyaklevest, hogy az egy hétig csak egy irányba megy. 

Viccet félretéve. Most, hogy mindenhol arról lehet olvasni, hogy ki a "szuperszülő", meg hogyan beszélj a gyerekkel, hogy az ne legyen baltásgyilkos, komolyan elkezdtem azon gondolkodni, hogy vajon mivé lesz majd anya szívének egyetlen mazsolája, ha anya szája néha habzik a tehetetlenségtől, meg az elkeseredettségtől, meg a fáradtságtól. Vajon hol van az a határ, amit már nem szabad átlépni, mert az már visszafordíthatatlan károkat okoz egy anya-gyerek kapcsolatában?